Mennek. Mennek a barátaim külföldre. Elegük lett. Elegük lett az elmúlt nyolc évből, az elmúlt húsz évből. Úgy negyven körül elgondolkodtak. Negyven éve hallgatják, hogy na, még egy kicsit húzzunk a nadrágszíjon és aztán már jó lesz. És nem lett jobb. És már nem érdekli őket, hogy ki a hibás. És már nem érdekli őket, hogy ki szúrta el és miért. Ami érdekli őket az egzisztenciális kifeszítés. Ami érdekli őket, hogy az az eredmény hónapról-hónapra, ha kifizetik a hitelt, ha befizetik a sárga csekkeket.

Bepakolják mindenüket egy lerobbant 10 éves autóba és nekiindulnak. Neki a bizonytalannak. Egy jobb élet reményében. A feleség már szerzett munkát, majd csak lesz a férjnek is. Addig vigyáz a gyerekre. Húsz év már eltelt az aktív éveikből. Még kb. húsz van hátra. Ha megérjük. Mert meg is kell azt érni. És nem biztos, hogy a mindennapi stressz a hosszú élet titka. A mindennapi aggódás, hogy miből? Amikor elfacsarodik az ember szíve, hogy a gyereknek ezt sem tudom, azt sem tudom megvenni. Hogy évek óta nem voltak nyaralni, mert nem volt miből. Hogy miből járatják a gyereket egyetemre, főiskolára? Mert tanulni azért kell.

Nekik is van diplomájuk.

Megérte tanulni...

Bepánikoltak.

Negyven körül.

Döntöttek.

Nem akarják a következő húsz évet is így tölteni. Megérdemlik, hogy ne így kelljen élniük. És még sokan Magyarországon megérdemeljük. Mert ezeket az éveket senki nem fogja visszaadni.

Én maradok. De egyre többen mennek az ismerőseim közül. És egyre többen szeretnének menni. És egy kicsit lúzernek érzem magam. De maradok. Lehet, hogy rosszul döntök, de maradok.