1994-ben megvásároltam a Yello Zebra című albumát. Más volt, mint az előzőek. Első hallgatásra majdnem kidobtam az ablakon. Másodikra már jobban tetszett. Harmadszorra felvettem a hangerőt. Egy avasi panel nyolcadik emeletén. Kb. 2 perc múlva jelent meg a vasgyárban éjszakai műszakban dolgozó szomszéd, és „kedvesen” elmagyarázta, hogy nem elegáns dolog mással hallgattatni a hülye zenénket. Nem volt nagyon durva, de elszégyelltem magam, hiszen teljes mértékben igaza volt. Nem zavarhatunk másokat a pihenésben, csak azért mert mi jól érezzük magunkat.

Persze, vannak kivételek. Szilveszter, gusztushúsz, birkaperkelt, miegymás.

Aztán az Ér utcára költöztünk. Szabadtéri. Koncert. A gyerek felébred tőle, nem lehet nyitott ablaknál ellenni. Szerencsére nem volt még gyakran előadás. Mondjuk azzal is szívesen elbeszélgetnék, aki kitalálta, hogy koncerteket kéne rendezni a bezárt kertmozi helyén. Hallgattunk. Hallgattunk egy évben annyi István, a királyt, mint soha azelőtt. Kicsit úgy éreztem, mintha a száncsájn rádióban naponta tízszer lenyomnának a Himnuszt, és küldenének mindenkinek, aki szereti.

Meg a János vitézt hosszabb előadásban, mint amennyi időre szerintem Petőfinek szüksége volt, hogy megírja. Amikor hajnal fél egykor még Iluskáztak, akkor már mindig kezdtem magam felhúzni.

Tavaly meg kitalálta valaki, hogy nem elég a kultúra a tirpáknak és minden péntek-szombaton előadtak. Amikor emiatt már igazán elkezdtem berzenkedni, azt mondták, hogy tudtam, hogy hová költözöm. Én meg erre azt mondtam, hogy tessék odatelepíteni a szabadtérit, annak a lakásához, aki kitalálta, hogy nekem ennyi kultúrára van szükségem.

Plusz megnyílt a Rózsakert. Először tök jó volt. De tényleg. Lementünk családostul, csend volt, jókat lehetett beszélgetni, volt olcsó sör, meg pecsenyezsíros kenyér. Tetszett. Mondták, hogy pestiek csinálják, aztán meg hogy nem, megkérdeztük a pincérlányt, hogy pestről jött e. Meglepődve kérdezte, hogy ennyire látszana? Aztán harmadik, vagy negyedik alkalommal elkezdtek színpadot állítani. Rossz sejtésünk lett. Bíztattuk egymást, hogy biztos csak halk háttérzenét játszanak. A francokat! Úgy belecsaptak a húrokba, hogy a vendégek háromnegyede felállt és elment. Nem lett sikeres a vállalkozás.

Idén azt hittük ki se nyit. Aztán kinyitott. Azt hittük nem lesz koncert. De lett. Gyerek megint nem tud aludni, nem tudok egy rohadt filmet megnézni a tévében. Ma este már lesétáltam, hogy megnézzem hány ember szórakozik, akik miatt kb. 200 család nem pihenhet hétvégenként. Ha jóindulatú vagyok, voltak ötvenen. Ötven ember miatt nem lehet a környéken aludni, olvasni, pihenni, filmet nézni, szóval semmit. Ki a fene adott erre engedélyt? Mitől más ez a csehó, mint a többi? Én is kapnék engedélyt a város központjában, lakóövezetben ilyen tevékenységre? Nem hiszem. Eddig még csak azért könyörögtünk mindig, hogy „Add már, uram, az esőt”, de ha így megy sokáig, akkor biztos nem „Dalban mondom el”, hogy a „Szó veszélyes fegyver” és „A szót leírják, ki tudja, ki mire gondol”.